Mivel idén, egy rövid kassai sörmeccs kivételével nem sikerült meccsre eljutnom, ősszel arra az elhatározásra jutottam, hogy elkezdek egy utat szervezni a Mikulás napi római derbire, mivel az eddig kimaradt az életemből és éreztem, hogy ezt a kitűzött fontos életcélt ideje volna valóra váltani. Elsőként egy autós túrában gondolkodtam és szándékom komolyságát bizonyítja, hogy még a sofőr szerepét is bevállaltam volna, de mivel túljelentkezés nem volt a dologra – konkrétan 1 (egy) haverom mutatott komoly érdeklődést – és diszkont légitársaságunk kedvező árakat ajánlott a vonatkozó időpontra, a repülés mellett döntöttünk - kezdi Gyuri, aki némi ütemkéséssel, de nemhiába küldött nekünk beszámolót a római derbiről.
Komoly elfoglaltságaim okán – amely feszített munkatempót, valamit Európa egyik legcsibészebb 14 hónapos gyermekének nevelését jelenti – , a szervezés többi részét kivételesen rábíztam jövendőbeli útitársamra, Tomára. Ő városrész szerte híres spúrságát bizonyítva (persze ez most kivételesen nekem is jól jött) közölte, hogy szállásért nem hajlandó fizetni, és addig fog keresgélni a neten, amíg valaki fel nem ajánlja, hogy hadd szállásoljon el két darab, egyenként majd kétméteres vadidegen magyart.
Az elején 7.50 körüli oddsszal adtam a dolgot, de egyre jobb hírekkel érkezett, mígnem kb. egy hónap múlva, 3 héttel a meccs előtt konkrét címmel jelentkezett, ahol el tudunk tölteni három éjszakát, a szoba bérlőjével nem is fogunk találkozni, mert elmegy a városból, annyi, hogy van pár lakótárs, akiknek majd szépen kell köszönni, hasonlók.
Izgatottan vártam volna az utazást, ha az indulás előtti hetekben a főnökeim nem találtak volna ki nagyon sok vicces dolgot, általában naponta kétszer, amelyeket persze azonnal, vagy – ha másképp nem megy - legalább szombat-vasárnap el kell intéznem. Valószínűleg egyeztethettek Titusz fiammal, aki pontosan azokban a napokban állt át arra a rendszerre, hogy elég minden este 11-kor elaludnia és reggel 6 körül kelnie, az ébrentöltött idő jelentős részét pedig vagy vinnyogva kell tölteni, vagy apa hasán teljes erőből ugrálva erőteljes csatakiáltásokkal eltölteni. Így hát kicsit túlózva, örültem, hogy elértem a gépet és arra gondoltam, milyen jókat fogok én Rómában aludni.
Megérkezésünkkor annyi izgalom volt, hogy a megadott három mobilszám egyike sem volt túl aktív, miközben vonatoztunk a reptérről a városba, de a megadott címre érve a kapucsengőre érkezett válasz és (mostmár) meglepetésemre az álmos hang tudta, hogy kik vagyunk és mit akarunk, beengedett, megmutatta a „szobánkat” adott egy kulcscsomót és már ment is vissza aludni (éjfél körül lehetett).
A másnap a szokásos városnézéssel telt, majd koraeste hazaérve megismerkedtünk az lakószomszédainkkal, egy fiatal párral és ha már így alakult, megismertettük velük az unicumot, ami annyira bejött nekik, hogy felajánlották, elvisznek bulizni egy tuti helyre. Így is lett, a hölgytag barátnője jött értünk kocsival, akiről már akkor kiderült, hogy vannak némi gondjai a vezetéssel (ennek később még lesz jelentősége). A buli részt e helyen nem részletezem, nem volt egy nagy durranás, mégis élveztem, mivel az egyébként közepes alá olasztudásom az elfogyasztott egyre komolyabb mennyiségű alkohol hatására egy-két óra alatt tolmácsszintre fejlődött, így szóba is álltam mindenkivel, aki szembe jött. Közben párosunk lefalcolt, „söfőrünk” maradt és majdnem annyit vedelt mint mi. Befáraradásunkkor ennek ellenére fel is ajánlotta, hogy hazadob minket, úgyis csak 10 perc az út. Kb. fél óra múlva kezdtem gyanakodni, hogy nem nagyon vágja a dolgokat, egyirányú utcákba kóborolt, csak épp az autó eleje volt fordítva, meg hasonlók, amikor csattanásra lettem figyelmes, pirosnál elfelejtett megállni a drága és sikeresen el is csapott egy, a pirosnál békésen várakozó motorost. Óriási mázlija volt, hogy egyrészt nem lett semmi baja a srácnak, másrészt hogy nem szondáztatták meg. (Nápolyi rendszámmal ez különösen váratlan vendégsiker volt.)
Másnap minden a meccs jegyében. Kb. 2-re kászálódtam ki az ágyból, 4-kor már indultunk is a városközpont, majd a stadion felé. Kicsit macerás volt a jegyátvétel, neten még sosem vettem és négyen négy féle helyszínt neveztek meg a segítőkész szurkolók, de a végén sorbanállás nélkül megoldótott a dolog és 7 körül elfoglaltuk helyeinket a stadionban. Már ekkor kb. 40 ezren, 15-15 ezres kanyarokkal, mégsem éreztem egyből valami megabrutál fílinget (persze nagy olasz meccsekhez viszonyítva), ami egyből megváltozott, amikor – először – a Lazio játékosai kijöttek melegíteni… Na innentől beindult a dolog, folyamatos libabőr már akkor is, amikore az ellenfél szurkolói nyomják, ez a része az, amit tényleg nem lehet elmesélni. És pár perc múlva jött a riposzt, kb. kétszeres hangerővel, amikor Tottiék is megjelentek a gyepen. Innentől kezdve folyamatos delírium, leírhatatlan hangulat, a bemutatások, Roma himnusz, amit úgy énekelt teli torokból 50 ezer ember, hogy 30 méterről alig-alig lehetett hallani a másik 20 ezer füttykoncertjét, pedig nem valószínű, hogy visszafogták volna magukat. (Itt jegyzem meg, hogy – bár nyilván elfogult vagyok -, de egészen egyszerűen csak egy megindítóbb eseményt tudok bármilyen meccs előtt elképzelni a Roma himnusz élőben történő éneklésétől…, ami a Magyar Válogatott mérkőzései előtt csendül fel.) Utána – több év után először – a déli kanyar egy impozáns koreót nyomott – általam egyébként a stadion felé tartva a buszon ez be lett jósolva.
Arra nem számítottam, hogy az 1. félidő nem a játékról, hanem a nézőtéri eseményekről szól majd, pedig így lett, köszönhetően annak a kb. 200 laziósnak, akik a Tevere tribün északi részének alsó soraiban foglaltak helyet és a meccs első percétől elkezdtek mindennel dobálózni, amivel lehetett, és amelyeknek jelentős része robbant is a célba érkezéskor. Elég intenzíven nyomták, pár szektorra tőlünk, pár gyermekes család falcolt is, volt egy időszak (ekkor szüntette be a meccset 7 percre Rosetti), amikor tényleg elképzelhető volt egy komolyabb balhé, vagy ami – a mi szempontunkból legalább annyira tragikus lett volna – a meccs lefújása és elhalasztása, mert valószínűleg egy újabb túra nem jött volna össze mostanában.
Közben összegyűlt kb. 200 Roma ultra is, akik elkezdték a laziosokat dobálni, úgyhogy, bár a meccset folytatták, még legalább negyedóráig forró volt a szitu lent, ami a rendőrök hihetetlen bénázásának is köszönhető volt. Mint az eddigiekből kiderült, legalább annyit néztük a nézőtéri eseményeket, mint magát a derbit, ami bizonyos szempontból indifferens volt, mert a játékot elég gyengén nyomták a felek.
A második félidő már frankó volt, bár a Lazio kezdett be, a legemlékezetesebb egy kapufa volt, aminek az ismétlését Julio Sergio (nem baj, hogy hosszú idő után végre KAPUS áll a Roma gólvonalán) emberfeletti védéssel hárította, ami után majdnem akkora üdvrivalgás volt a stadionban, mint 15 perccel ezután, amikor Casetti lendítette a lábát és kitört az őrület. Szokásos 3 perces római gólöröm a Sud alatt, na ezért érte meg az egész. (Nekünk, hogy útra keltünk, Casettinek, hogy elkezdett focizni.)
A végére a rendőrök vagy három szektort (köztük a miénket is) kiűrítettek, így a „Grazie Roma”-t már a félpályáról üvöltöttük bele az éjszakába jó 50 ezren, ami bizonyos szempontból – mivel csak győztes meccsek után hangzik fel – nagyobb flash, mint az elején a himnusz.
Hazafelé egy óriássétával vezettünk le, átdumálva a friss élmények jelentős részét, egy pizza a Trasteverén és hajnali 2-re más ágyban is voltunk. (Franciaágy, egy takaróval, gondolhatjátok.)
Összességében nagy élmény volt, soha rosszabb meccset és hétvégét, a jövő évi cél Nápoly, vendégszektor!
(forrás: http://nst.blog.hu/2010/01/05/romai_derbi_eloben)
